Távol Ázsiától

India, Rádzsasztán, Pushkar

Nyolcadik nap (3.) 2012. február 24.

A harmadik napunk végén az éjjeli buszindulásra várva már úgy érezzük, hogy Pushkarban pont egy nappal többet töltöttünk a kelleténél. Gyönyörű a hely, rengeteg a fehér turista és a helyiek minden lehetséges módon felkészültek a fogadásunkra.
Éppen ezért számunkra ez az egész egy kissé művinek tűnik. Pont olyan, mint ahogyan otthonról elképzelik Indiát. Szent életű jógik, ashramok, jóga kurzusok és instant megvilágosodás.
Sok turista hetekre, sőt hónapokra rendezkezdik itt be.

Részünkről irány Bikaner!

India, Rádzsasztán, Pushkar

Nyolcadik nap (2.) 2012. február 24.

Pushkarban még egy nagyon klassz dolog biztosan volt, és ez pedig a Baba Restaurant. Sajnos ezt csak az utolsó napunkon fedeztük fel. Gyönyörű teraszával, széles menüjével, finom ételeivel és lélegzetelállító kilátásával mindenképp ajánlom az ide látogatóknak.

Kilátás a Baba teraszáról...

...balra,

jobbra...

India, Rádzsasztán, Pushkar

Nyolcadik nap (1.) 2012. február 24.

Pushkarban minden este megnézzük a naplementét a tó fölött. Túl azon, hogy egy lenyűgöző és csodaszép látványban van részünk, több praktikus oldala is van a dolognak. Egyrészt, ekkortájt kezdünk feléledni a délutáni sziesztánkból, már nem kell félni a tűző naptól. Másrészt a hegyek mögött lemenő napot mindig egy fél órás látványos hindu szertartás követi.

A szabályok szerint nem szabad cipővel vagy papuccsal a tó közelébe menni, azokat le kell venni a gát távolabbi oldalán. A fényképezés is tiltott, bár a helyiek ezért nem szólnak és a kamera is ott van szinte minden turista kezében.

Érdekes volt látni azt a három amerikai turistát, akikre rászólt az egyik helybéli. A bűnük az volt, hogy a víz közelébe vitték a lábbelijüket. A szandált levetették ugyan, de azt mindvégig a kezükben fogták. Ez ugyebár tisztátalan dolognak számít, ezért szólt rájuk a helyi hindu. Kellő nyelvtudás híján széles mozdulatokkal figyelmeztette az amerikaiakat, amit ők támadásként éltek meg. Emberünk meg azt láthatta, hogy a turisták többedszeri kérésre sem engedelmeskednek, ezért megpróbálta az egyik lányt kifelé tolni.

Mindkét fél a maga szentségét féltette. Az egyik a napi imádságok érinthetetlen tavát, a másik a saját individumának a személyes zónáját. Mindkettő meg lett sértve. A finom taszigálásra a lány elkezdett hangosan kiabálni, hogy Mit nyúlkálsz te baromarcú, ez az én személyes terem, ide nem léphet be senki!. Végül némi szóbeli és gesztikulációban megnyilvánuló dulakodás után az amerikaiak arrébb álltak, de a hangos káromkodást még sokáig lehetett hallani: – Mit képzel ez magáról? Ez teljesen megőrült. „Fuckin' idiot.”

Guru

Szokásunkhoz híven Izával a harmadik este is várjuk a naplementét, amikor a semmiből ott terem Maharaja Shiva Prima Pushkar Guru és beszélgetni kezd velünk. Kinézetre pont, mint egy szerzetes, – abból is az ápolt, rendezett kinézetű verzió. Megkérdezi, honnan jöttünk, mire némi merengés után felidézi, hogy 2004-ben már jártak nála magyar tanítványok. Minden mozdulata és szava lassú és kimért, ugyanilyen komótosan keresi elő tarisznyájából a névjegykártyáit. De mielőtt odaadná, hosszasan írogatott rájuk, mint kiderül, egy-egy személyre szabott mondat van a kártyák hátoldalán. Izának és nekem is ad egy-egy szanszkrit nevet, valamint mellé az angol nyelvű magyarázatot. Iza így lesz Sapna, én pedig Ganesh a hindu keresztségben. Néma csendben ülünk és figyelünk, a guru pedig lelkesen és kéretlenül mindkettőnket a tanítványává fogad.

Ekkor, mintegy negyed óra aktív merengés után a parton felbukkan két raszta hajú turista, akik láthatóan a guruhoz jöttek leckét venni. Szívélyesen üdvözlik egymást, és ha már így alakult, akkor a guru minket is meginvitál egy part menti tanításra. Maharaja Shiva Prima Pushkar Guru épp csak azt felejti el megkérdezni, hogy nekünk mi a benyomásunk, és hogy kívánunk-e tőle leckéket venni.

Megköszönjük az invitálást, de a lehetőséget mosolyogva visszautasítjuk.

Itt véget is érhetne a történet, de amikor sötétedés után felállunk (bő fél óra múlva) és tovább akarunk menni, akkor önkéntes gurunk ismét felbukkan a semmiből és széles mosollyal az arcán egy közös fotót kezdeményez. Az oldalamon mindig ott a gép, de semmi kedvem sincs fényképezkedni. Izával egymásra nézünk és a sötétségre hivatkozva finoman visszautasítjuk.

Kb. harminc méterrel később egy kandeláber fényénél a guru váratlanul ismét elénk toppan és megkérdezi, hogy „Na és most, ugye itt már nincs olyan sötét?!” 

A közös fotó mindezek mellett sem jött létre, és könnyen lehet, hogy ezzel a döntésünkkel épp az instant megvilágosodásunkról mondtunk le.

India, Rádzsasztán, Pushkar, Hotel Kanhaia Haveli

Hetedik-nyolcadik nap 2012. február 23-24.

A reggeli túránkról tíz után érünk vissza a városba, egyre jobban tűz a nap, még a reggelit és a helyi Tourist Bureaut is el akarjuk intézni. A számos utazási iroda mellett minden településen ez a legmegbízhatóbb információs hely, ezt ugyanis az állam üzemelteti.

A pushkari Tourist Bureau eddig a legnagyobb csalódás. Az egyszerű kérdésre, hogy hogyan jutunk tovább Bikanerbe, nem tudnak válaszolni, csak annyit mondanak, hogy innen nem megy vonat. Nézem a hátul kirakott prospektusokat – van köztük, amelyik egy hat évvel korábbi fesztivált ajánl.

Délutánra bemenekülünk az árnyékos szállásunkra, pihenünk és élvezzük az ingyen Wi-fit a hotelben. Igaz, néha órákig nem működik, de ez is valami. 

Szintén szállóvendég

Raju

Este bolyongunk a bazársoron és felfedezzük magunknak a Raju nevű picike éttermet. Jól érezzük magunkat, bár egy tíz év körüli fiúcska rohangál és ő veszi fel a rendeléseket. Családi vállalkozás, a konyhában a férfi talán az apja lehet. Megfordul a fejünkben, hogy a gyerekmunkát talán nem kéne támogatni, aztán meg az, hogy ők mégiscsak ebből élnek. A kiszolgálás rettenetesen lassú, de a kaja az jó, a lepukkant belső ellenére elégedettek vagyunk. 

Halvány emlékeinkből arra a következtetésre jutunk, hogy pont ezt a helyet ajánlhatta a Lonely Planet, ott is kiemelve az überlassú kiszolgálást. Később utánanézve kiderül, hogy az egy másik hely, a szintén Raju névre hallgató Terrace. Hiába na, a név kötelez.

Ecsprsso

Térkép 

Másnap reggel megint a Tourist Bureau felé járunk és beszaladok egy ingyen várostérképért. Kezdetnek kitöltetnek egy hatalmas könyv alakú regisztrációs lapot, ahová fel kell írnom, hogy ki vagyok, mikor jöttem, honnan jöttem, hová megyek tovább, mi az útlevél számom, és egy sor, ahová egy megjegyzést, illetve köszönömöt írhatok az iroda számára. Mire mindezzel megvagyok, a kezembe nyomják a hat évvel korábbi fesztiválprospektust, ugyanis ennek a közepén van a várostérkép. Na ugye.

India, Rádzsasztán, Pushkar, Hotel Kanhaia Haveli

Hetedik nap 2012. február 23.

A hotelben bevállaljuk a harmadik éjszakát is, előtte reggel pedig nekivágunk az egyik hegynek, aminek tetején ott egy Saraswati templom.

6-kor kelünk, ami egy komoly erőfeszítés mindkettőnk részéről, de muszáj beelőzni a hőséget. A tópart belső peremén indulunk, közben a rituális fürdőzők mellett megyünk el. Na, itt tényleg jelen van az áhitat, szemben a napközbeni turistavadászattal. Látjuk és a bőrünkön érezzük a hegyek mögül felkelő napot, csillogás a víz színén, ez egy igazi csoda. Megtaláljuk az utat a hegy felé, közben többször kapunk útbaigazítást, pedig még nincsenek az úton sokan. Később látunk egy hajnali szafarit, ahol fehér turistákat visznek el teveháton a cserjés-bokros köves pusztába. Majd ezt mi is kipróbáljuk, ha minden igaz, akkor pár nap múlva Bikanerben.

Az első fele a meredek hegyoldalnak egy lépcsősoron keresztül vezet, – igazán nem panaszkodhatunk. Utána sziklák és kiszögelések, kicsit talán lépcsőszerű, de már nehezített pálya. Felvettük a bakancsot, jó ha valami fogja a bokát. Mellettünk a helyiek félretaposott strandpapucsban előznek meg, nem hatódnak meg a lihegésünktől. Nem kapkodnak, csak úgy szökdelnek felfelé, mintha a közértbe szaladnának tejért. Érdemes volt korán jönni, a nap már 9-kor is erős.

Háttérben a templom

A tető hamarabb jön mint számítottuk, de a templom csalódás. A távolból jól néz ki, de közelről inkább csak egy átlagos tákolmány. A templom tövében van még egy CD bolt hindu mantrákkal és ritmikus dobolással, valamint egy teázó. Itt a CD árus barátja is, aki láthatóan jól érzi magát.

Leülünk egy masala chai erejéig, de Iza most is inkább csak nézi ahogy én iszom, – ő még mindig nem a teák nagy barátja. Addig elővesz a hátizsákból egy narancsot és hámozni kezdi. Ekkor egy majom terem előttünk fürge léptekkel, láthatóan csak erre a pillanatra várt. Már kb. másfél méterre lehet, mancsával a  narancs felé nyúlkál és mindehhez sziszegve vicsorít. A helybélieket ez sem hatja meg, látják a rutintalanságunkat, ezért lazán meglengetik az egyik fonott széket, ami pár percre elriasztja az éhenkórászt. Mi egy kicsit megijedtünk, de mire majmunk legközelebb próbálkozik Iza már szerzett egy hosszú botot és azzal suhint feléje. Mikor látja, hogy a módszer neki is működik, egyre magabiztosan suhogtat, sőt még dobbant is hozzá. Az állat ingerült, de a módszer kétségtelenül hatásos. Izából néhány perc alatt valódi majomhajcsár lett!

Lefelé menet még keresztezünk egy pár majomcsaládot, de a maradék narancsunkat már nem mutatjuk meg nekik.

Nem ő volt.

A pushkari hegytetős kaland igen csak jól sikerül, a hegyen találkozunk egy hatvanas öregúrral. Megáll a csúcs előtt pihenni, – ő fölfelé, mi már lefelé. Mikor a kérdésére elmondjuk, hogy magyarok vagyunk és Londonban élünk, elmeséli, hogy ő meg az északi Norwichból jött és már többedszer jár Indiában. 1979-ben járt először ebben az országban és azóta most hatodszor.
Értelemszerűen jön a kérdés:
– És milyen változásokat lát azóta?

– Az emberek szemében és a viselkedésében semmit, a kompjuterizáltság és a technikai fejlődés viszont látványos. - Azt mondja, hogy India szerinte olyan, mint egy "szivacs". Mindent magába szív, aztán ami nem tetszik neki, azt kiköpi. Megtartotta pl. az angolok bürokráciáját és vasútját, de számos civilizációs dolgot elvetett.

Még mesél egy kicsit az észak-angol Pennines hegyláncról – ez a hely arra emlékezteti. Aztán abban a reményben, hogy még összefutunk elbúcsúzunk.

Ők sem.

India, Rádzsasztán, Pushkar, Hotel Kanhaia Haveli

Hatodik nap 2012. február 22.

Napközben fölfedezzük a várost, megcsodáljuk a központi nagy tavat, ahol szétszórták Gandhi hamvait. Körben kifelé gazdag bazársor és rengeteg európai turista, főleg hippik és elborult arcú beöltözött alakok. Van egy-két normális tekintet, de az a benyomásunk, hogy ide leginkább a divatozók és a külsőségekre vágyók jönnek.

Pushkarban meg is teremtettek ehhez minden csalogató feltételt. Multikulti éttermek, színes ruhák és kiegészítők, jóga kurzusok és ajurvédikus műhelyek. Mindez az európai szájíznek megfelelően, egyébként pedig tényleg van egy kisugárzása a helynek.

Jól érezzük magunkat, de vegyes érzéseink vannak a várossal. Amikor először megyünk a tó felé (még nem oda, csak felé!) a helyiek elkapnak és virágot nyomnak a kezünkbe, hogy ezt dobjuk majd a tóra szerencsehozó ősi hindu szokás szerint. Hát jó, én nem bánnám, de az ajándékozók nem akarnak leszállni rólunk. Semmivel sem jobbak, mint a koldusok, végül a srác ingzsebébe visszatuszkolom a virágot, és erővel kitérek az útjából. Ő tovább nyomja az álvallásos szöveget, a tájékozatlanságomra és szociális érzékenységemre játszik, adomány nélkül mégsem távozhatok.

Annyira nyomulós a virágosztó banda, hogy végül átlátunk a szitán. Ebből itt bizony nem lesz áhítat. Később mindannyiszor bepróbálkoznak ezzel a virágtukmálós lehúzással, és tényleg furcsa, hogy ez mennyire ellenkezik a hely szellemével.

Mindezek ellenére nagyon klassz a tó és az egész környéke. Körbe hegyek és kisebb paloták, – Pushkar egy kis ékszeres doboz.

India, Rádzsasztán, Pushkar, Hotel Kanhaia Haveli

Ötödik - hatodik nap 2012. február 21-22.

Megpróbáljuk kitalálni, hogy hol rak le a busz. A város nem nagy, de mégiscsak este fél 10 van. A Lonely Planetből kinézünk egy szállást – kis bolyongás után meg is találjuk –, de úgy néz ki, hogy nincs olcsó szoba. Az idős tulaj egy angolul alig beszélő fiúra bíz, aki felvisz az emeletre és megmutat két szobát. Amikor a részletekről kérdezzük, akkor nem érti. Odalent már jeleztük, hogy az 1200 rúpia az nem a mi budgetünk. A srác 700-at mond, de amikor Iza visszakérdez, akkor már 600-at. A hotel egyébként barátságos, élő növényekkel van tele és tiszta.
A recepcióra visszatérve az öreg előad egy történetet, hogy ő ugyan a tulaj, de a fia az ügyvezető, aki most két napig nincs, szóval anyagi ügyekben ő nem dönthet. Egyezzünk ki 500-ban. Nekünk a 400 lenne jó, de tetszik a szállás, belemegyünk.

Az öreg elnézést kér a rumliért, most nagy a felfordulás, mivel két napja hunyt el a felesége. Mi csak meglepetten pislogunk, mert mindezt olyan mellékesen említi meg, mintha csak az időjárásról tett volna valami apró megjegyzést. Ezért hát a recepció melletti szobában az a sok asszony és gyerek.

Végül örülünk az emeleti új szobánknak és megyünk a dolgunkra.

Másnap reggel összepakolunk és elindulunk egy olcsóbb szállást keresni, de az öreg már azzal fogad, hogy 400-ért is simán maradhatunk. Az este után nem lett volna pofánk tovább alkudozni, de örömmel belemegyünk. A vendégkönyvet most sem töltjük ki, szerinte az még ráér, a fizetés meg szintúgy. Ezt egy kicsit furcsáljuk, mert ezt eddig mindenhol szigorúan vették, – de hát jó, legyen.

Csak a második estére esik le a tantusz, hogy hiába a nagy nyüzsgés a hotelben, rajtunk kívül itt nincs másik szállóvendég. Mindenki más családtag vagy az elhunythoz közelálló személy. Gyerekek és asszonyok töltik itt együtt az egész napjukat, – amennyire mi látjuk, itt európai értelemben vett siratásnak, vagy szomorkodásnak nyoma sincs.

A gyász miatt leállítottak minden foglalást, de mi erről mit sem sejtve az utcáról estünk be, – este 10-kor pedig már nem mondtak nekünk nemet. A vendégkönyv is ezért lett halogatva, hogy üzlet ez idő alatt semmilyen formában ne köttessen. 

Az öreg bravúrosan oldotta meg a dilemmát, nekünk pedig csak apránként esik le, hogy mi is történik körülöttünk.

India, Rádzsasztán, Jaipur

Ötödik nap 2012. február 21.

Másnap délelőtt felkapaszkodunk a Nahargarh erődhöz. Talán nem kellett volna a hegy lábáig gyalog menni, ami a városon belül van vagy 4-5 km. A táv nem is olyan vészes, sokkal inkább a metróépítés és a feldúlt város. A hegy lábánál eltévesztjük az utat és egy gyerekcsapatba botlunk. Talán az egyik anyuka vigyázhat több család gyerekére, de tény, hogy nagyon örülnek a fehér turistáknak. Én egy picit megrettenek, hogy rúpia és cukorkunyerálás lesz a vége, de valójában csak örülnek az új arcoknak és minden áron a figyelmünket akarják.

Végül megvan a szerpentin, 2 km kaptató felfelé. Délre fenn vagyunk, az út végén narancsevés és teasüti majszolás a táskából.

Találunk egy palotát is – végül is ezért épült az erőd – és 30 rúpiáért bemegyünk. Indiaiaknak csak 10 rúpia – én próbálom is elhitetni, hogy helyiek vagyunk, de nem hisznek nekem. A bejáraton túl egy angolul nagyon rosszul, de annál rutinosabban beszélő öregember kalauzol bennünket. Későn kapok észbe, hogy akkor ő most guide lenne vagy mi a szösz, de Izával együtt hagyjuk, had erőlködjön. A leghasznosabb az első két mondata, – ebből megtudjuk, hogy a maharaja lakott itt, na meg a kilenc felesége. Megmutogatja a szinteket és a szobákat, szeretné ha fotóznánk a fal mintáját és az íveket, de az bennünket csak mérsékelten érdekel. Többször felajánlja, hogy majd ő fotóz bennünket, néha engedjük is neki, de hát nem kértünk guide-ot és fizetni sincs sok kedvünk.

A végén adunk neki tízet-tízet, ez is több mint amennyit ért, de ő közli, hogy ez bizony száz volt. Mi mondjuk, hogy ennyi, nem több, ő még próbálkozik, aztán továbbállunk.

Ő az...

Délután visszamegyünk a csomagjainkért a hotelbe, órákig kivárunk a hotel árnyékában, aztán 5 körül buszra szállunk, hogy eljussunk Pushkarba.

A buszpályaudvaron megtaláljuk az utolsó turistabuszt, ami nem csak, hogy nem oda visz, de nem is annyiba kerül, mint amennyit mi számoltunk. A sofőr után a pénztáros már feleannyi árat mond – már nincs kedvünk az egészhez.

Megkeressük a negyedóránként induló local buszokat, de azok is átszállásosak. Három és fél óra buszozással eljutunk Ajmerig, ahonnan már csak fél óra Pushkar. Ajmer is valami szent város, állítólag a muszlimok egyik fontos bástyája, de nem maradunk ott, hanem fölugrunk a másik buszra.

A buszállomáson még elbúcsúzunk Krishnatól, attól a húsz éves diáktól, aki több mint két órán keresztül szóval tartotta Izát – gyakorolta vele az angolt, valamint lekérdezte a fél életünket. 

Végül megérkezünk Pushkarba, amiről Jaipurban még azt mondták, hogy nem túl érdekes pici település és jobb, ha még ugyanaznap tovább is állunk. Hiába van sötét, de az alatt a fél óra alatt amíg a szállásunkat megtaláljuk, egyértelművé válik, hogy jó helyen vagyunk és másnap bőven lesz itt látnivaló.

India, Rádzsasztán, Jaipur

Harmadik-negyedik nap 2012. február 19-20.

Öt óra vonatozás után este kb. fél 9 körül érkezünk Rádzsasztán fővárosába, Jaipurba. Az állomáson ránk száll egy hiéna srác és Iza elég rosszul kezeli. Eleinte szótlanul tűri, amint a fiú riksát és útbaigazítást kínál, majd egyre ingerültebben elkezd neki nemet mondani. A srácnak ez csak olaj a tűzre, részünkről már elhangzott a „Leave me alone” és a „Fuck you” is. A sötétben hátizsákosan nekivágunk a kb. 2 km-es városi túrának, a délelőtti tűző nap és Old Delhi pora még most is megviseli a szervezetünket. 

Jaipur City Gate

A Lonely Planetes szállodák vagy foglaltak vagy már csak drága szobájuk maradt, így egy óra után még mindig nincs szállásunk.

Végül megtaláljuk a Pink City Guest House-e, ami ugyan nincs az ajánlottak között, de az igényeinknek megfelel és nem egy könnyen, de le is alkudjuk 1200-ról 400 rúpiára.

Cserébe hajnal ötkor a fülünkbe ordít a müezin, a hangszóró befigyel az ablakunkon és már akár Mekka felé is leborulnánk, csak hagyja abba.

Jaipur nem egy mohamedán többségű város, külsőre színes hindu ruhák mindenhol, de nem lehet pici a muszlim közösség sem. A szakállas, kupakos, hófehér ruhás emberekből még a vonaton láttam a legtöbbet, de a fülembe ordító hosszú hajlított dallamok nem engedik őket feledni.

Jaipur óvárosa a színe miatt kapta a pink jelzőtt. A házak falát világosbarnára festik, ami se nem vörös, se nem sárga és szerintem még csak nem is pink, hanem ilyen paszteles izé. Na jó, legyen akkor pink.

Szelek palotája 

Itt elvagyunk két napot, napközben itt is tűz a nap, nyomjuk a napkrémet, a befedett fejet meg a napszemüveget.

India, Ashram Express, Delhiből Jaipur felé

Harmadik nap (3.) 2012. február 19.

Egy órával hamarabb kint vagyunk az állomáson, a vonat már bent, elfoglaljuk a helyünket aztán elszökdösök üdítőt és vizet vásárolni. Délután 3:20-kor indulunk, de az erős nap, a sok gyaloglás és a töméntelen por leamortizált mindkettőnket, így felhajtjuk az ágyakat (alvókocsi) és már alszunk is. Másfél óra elég, persze ettől még nem leszünk kipihentek, de legalább töltődtünk egy kicsit. A szemben ülő helyiek végig minket néznek, fel is tesznek néhány bátortalan kérdést – honnan jöttünk?, hová megyünk? – egyébként kedvesek. Iza meséli, hogy valahányszor kinyitotta a szemét, mindig látott egy néhány szempárt, amelyik éppen őt figyelte. 

A vonat, illetve a 3AC osztály, amin utazunk nem rosszabb, mint az otthoni MÁV. Tisztának nem tiszta, de annyira nem is koszos, hogy ne lehetne meglenni. Más az elrendezés, de lényegében ugyanazok a viszonyok.

Minden egyes vonat baromi hosszú, bár nem mértem le, de az 1 km, az simán megvan. Szabad hely nem igen van, a kisebb állomásokon is épp annyi a felszálló, mint ahányan leszálltak. Nem árt előre foglalni, – állítólag egyes járatoknál hónapokkal előre. 

Amiről a vonatozás kapcsán érdemes még szólni, azok az árusok. Kb. percenként bukkan fel közülük egy és a szűk folyosón az emberek közt átpréselve magát kiabálva kínálja portékáját meg-megállva minden ülésnél. Ezek között vannak a vasúttársaság alkalmazottai és vannak, a nem tudjuk kinek az alkalmazottai. Az előbbihez tartozik a masala chai árus, illetve a hideg és meleg étel árus. Aztán van egy ember láncokkal és lakatokkal, aki a táskalopást hívatott megelőzni – tőle is lehet vásárolni. Aztán jön a cipzár árus, ez már rejtélyesebb. Aztán a vak szerzetes, aki kis adománygyűjtő csajkát tart az egyik kezében, a másikkal pedig áldást oszt. A kalauzt és a puskás rendfenntartó katonákat nem számolom, ők nem a pénzre mennek. Aztán felbukkan a pókember árus. Ő akár a Józsefvárosi piacon is árulhatna, nála ugyanis egy hatalmas kupac műanyag pókember van, melyeknek a gömböc alakú keze-lába ragacsos. – Így tudnak a függőleges ablakon lefelé bukfencezve lemászni. Ráadásul ezeken a vonatokon elég kicsik az ablakok, így szegény pókember – akárki vásárolja is meg – nem tud kettőnél többet bukfencezni. De félre az okoskodást, minden bizonnyal ez is jó üzlet.