Az Arany Templom közelében van Amritsar másik nevezetéssége, a Jallianwala Bagh. Ez valójában egy falakkal körbevett park, amely afféle közösségi színtér.
Ma is összegyűlnek, beszélgetnek, megpihennek
Gandhi idejében tömegek gyűltek itt össze, hogy a "Rowlatt bill" néven közismert rendtörvény ellen tiltakozzanak. Ez az időszak a függetlenségi mozgalmak kora, amikor India egyre több igénnyel lépett fel az angolokkal szemben. A frissen bevezetett Rowlatt Act pedig lehetővé tette, hogy az angolok bárkit bármennyi időre börtönbe vethessenek, kihallgatás, tárgyalás és ítélet nélkül.
A Jallianwala Baghban történt 1919-ben az amritsari mészárlás, ahol Dyer tábornok a fegyvertelen tiltakozók közé vezényelte katonáit és előzetes felszólítás nélkül gépfegyverrel lövetni kezdte a tömeget.
A több, mint 400 halott és 1500 sebesült tragikus és fontos eseménye Indiának a függetlenedésért vívott harcban.
A mészárlás emlékére épült
Fiúk a térről: a Jallianwala Bagh mára a béke és nyugalom szigete
Ha azt mondanám, hogy a szikhizmus egy kicsit hasonlít a mohamedán valláshoz, azért talán felkoncolnának. De a gyakorlatlan és figyelmetlen szem könnyen összekeverheti őket, ahogy történt ez szeptember 11. után Amerikában, ahol több szikh vallásút inzultáltak, sőt később egy eszelős még híveket is gyilkolt egy wisconsini szikh templomban.
A hasonlóság talán nem véletlen. A szikhek hazája az a Pandzsáb terület, amely 1947-ben a hindu India és a mohamedán Pakisztán szétválásával szintén kettészakadt. Az egyistenhitű szikhek az évszázadok során szorosan érintkeztek mind a hinduizmussal, mind pedig a mohamedán kultúrával, így talán nem véletlen, ha látunk némi hasonlóságot.
A szikhek felismeréséhez érdemes tudni az öt K-t, amely öt olyan tulajdonságot képvisel, ami egy klasszikus szikhnek biztosan a jellemzője. A turbán nem tartozik az öt K-hoz, mégis minden férfi viseli, hogy vágatlan, hosszú hajuk rendezett és ápolt legyen. Szakállukat is meghagyják.
1. Kés (ami nem összekeverendő a magyarul ejtett késsel): vágatlan haj. A szikh isten iránti engedelmességét mutatja, mivel lehetőleg nem avatkoznak bele a természetbe. 2. Kanghá: fafésű. A hosszú hajat ápoltan kell tartani, ezért a szikhek egy fésűvel tűzik fel a hajukat, amelyet gyakran turbánnal takarnak el. 3. Kacshá: ruházat alatt viselt fehér rövidnadrág. A puritánságot és a szerénységet szimbolizálja, s jól jött azoknak, akiknek esetleg harcolniuk kellett. 4. Kará: acél karperec. A karika az örökkévalóságot jelképezi, az acél az erőt és a puritánságot. Arra is emlékeztet, hogy csak Istenért szabad harcolni. 5. Kirpán vagy Kard: szimbolikus jelentőségű kard görbe pengével. Arra emlékeztet, hogy az igazságért kell harcolni, a gyengék és az elnyomottak védelmében.
forrás: Wikipédia
A menü a szokásos: rizs, dhal (lencse), csípős chutney, chapati és némi édesség
Az életvitelben fontos szerepe van az adakozásnak és a szolgálatnak. Erre szemléletes példa az ételosztás. A szikhek társadalmában senki nem marad éhen. Az Arany Templomban működtetett ingyenkonyha napi 60-80.000 zarándoknak ad enni (fesztiválok idején még többnek). forrás: Lonely Planet
Az Arany Templom ingyenkonyhája napi 60-80.000 zarándoknak ad enni
A pihenőnap meghozta eredményét, újult erővel megyünk az Arany Templomot megnézni. Hatkor kelünk és napkelte után röviddel már a templom bejáratánál vagyunk. Én bekötöm a fejem egy 10 rúpiás kendővel, Iza pedig hoz egy sajátot. A lábbelinket leadjuk megőrzésre, aztán a reggeli tömeggel együtt araszolunk a templom felé. A szikhek szent temploma egy tó közepén áll, körülötte pedig hófehér épületsor, ami már önmagában is megérné a látogatást. Belépni csak fedetlen, tiszta lábbal lehet. Átgyalogolunk a lábmosón, és egy rövid lépcsősor után a medence szélén találjuk magunkat.
Rituális merítkezés
Szerencsés elhatározás volt a korai órákat választani, nem csak a tűző nap elkerülése miatt, hanem mert a turista is sokkal kevesebb. Ilyenkor itt főleg a helybéliek vannak és egész más a szelleme. A hangszórókból szól a szikhek szent himnusza, tabla és harmónium kísérettel gyönyörű hajlított dallamok. Nem értem a szöveget, de az áhítatot így is érzem.
A medence vize ragyogóan tiszta, benne aranyhalak úszkálnak, a felkelő nap végigfut a víz színén, a közepén pedig ott ragyog az Arany Templom. Mondanám, hogy giccses és hogy igazi képeslap téma, ha nem érintene meg mélyen a szentség. Bár nem az én hitem és még csak nem is az én kultúrám, de látom az őszinte tisztaságot és azt, ahogyan a hívek átadják magukat. A medence körül béke van, a sok ember ellenére az utcai zsizsegésnek nyoma sincs.
Izával sorba állunk és bemegyünk a templomba. Kb. tíz perc amíg beérünk, – meglepődöm, mert bent ott a zenekar, nem is sejtettem, hogy a hatalmas teret betöltő szikh himnusz innen megy élőben. A hívek találnak bent szent írást, levehetik a polcokról és falnak dőlve vagy leheveredve átadják magukat az ima szövegének. Megy az adománygyűjtés, illetve a felszentelt étel osztása.
Ez a tizenkettedik napunk és már megannyi apró nyűgünk van.
Iza beteget jelent. Már napok óta szenved a portól, folyamatosan folyik az orra, köhög, tüsszög. Fáj a hasa és kisebb hasmenése van, ami itt Indiában nem meglepő. Mindkettőnknek van egy pár ártalmatlannak tűnő szúnyogcsípése, ami ebben a klímában nem nagyon akar gyógyulni.
Nekem a flip-flop kimarta a lábujjamat, a jobb kezem kisujján pedig csomagpakolás közben beszakadt a köröm. A szám két szélén megjelent két rusnya herpesz, ezek az immunrendszer gyengeségekor szoktak előjönni. Külön-külön egyik sem komoly, de együtt már arra figyelmeztetnek, hogy jó lesz pihenőt tartani. Egy nappal tovább maradunk a szálláson és ma nem csinálunk semmit.
Mivel egy picit fáradtak vagyunk és az időnk is véges, ezért az Arany Templomot egyelőre hanyagoljuk. Van az annyira fontos, hogy ne kapkodjuk el.
Inkább bevállaljuk a Pakisztán – India határzáró ceremóniát. Próbálunk egy shared taxit fogni, vagyis egy olyat, amelyik több embert visz egyszerre, így a költség is több felé esik. Nem tudjuk, hogy fogjunk neki, de amint kilépünk az étteremből lecsap ránk egy turbános-tőrös taxisofőr. Jó árat ajánl és megállapodunk vele, hogy 3 óra előtt a sarkon találkozunk. A 200 rúpiás viteldíjból előre kéri a felét, amin egy picit meghökkenek. Aztán még jobban meghökkenek saját magamon, mert vita nélkül odaadom a pénzt a nyílt utcán. Indiában egy sose látott idegennek előre pénzt adni... De rájövök, hogy ebben neki is van némi kockázat, mivel ő sem tudhatja biztosan, hogy ott leszünk-e.
Az India – Pakisztán határzáró ceremónia a második olyan dolog, amit az Amritsarba látogató turista biztosan nem hagy ki. A nemzeti ünnepek kivételével minden napnyugtakor megrendezik – ez afféle játékos kakaskodás a két szomszédos állam között.
A taxink – ez esetben egy fedett jeep – kivisz bennünket 30 km-re a városból, el egészen az Attari határig. A jeepben a sofőrrel együtt 12-en ülünk, ez az ára az olcsó taxizásnak. A sofőr mellet ülnek még ketten, aztán mögötte öten, végül hátul keresztben vagyunk mi négyen. Ki lehet bírni.
A társaságból hárman egyben lakótársaink is, már találkoztunk velük, amikor délelőtt becsekkoltunk a szállóra. Teljesen véletlen, hogy ugyanaz a sofőr csapott le rájuk – még szerencse, hogy nem hiszek a véletlenekben. A három útitársból ketten ausztrálok (indiai gyökerekkel, csak hogy még cifrább legyen) és egy londoni angol srác, aki már régebben hozzájuk csapódott. A többiek indiai turisták.
A határ környéke poros és zajos, a teherautók mellett rikshaw-k és mindenféle árusok. Aztán jön a katonás-határőrös rész, ahol bedugul a tömeg. Sokan vagyunk, számításaim szerint több ezren – ennek a 99%-a indiai arc. A hangulat, akárcsak egy futballmeccsen, megy a lökdösődés, tülekedés és fel-felkurjantva hindi nyelven mindenféle jelszavak röpködnek. Semmi kétség: ezek Pakisztánt jöttek visszafoglalni.
Kb. fél óra kint a napon, mozdulni már nem lehet, a katonák végre megnyitják a sorompót. Ez még mindig nem a határ, csak az arra vezető út.
A tömeget egyszer csak elkezdik szortírozni, a nőknek külön sorba kell menni, kommunikáció nincs, a nyájszellem kezd eluralkodni. Sodródás a tömeggel, közben határőrök dirigálnak, angol instrukció szinte alig. Azt hittem, egy színpadi előadásra jöttünk, de a dolog egyre komolyabb. A bakancsos őrök a fegyvert egyáltalán nem dísznek tartják, komolyan szétszedik a tömeget és a férfiakat is vékony csíkba dirigálják. Ezt elősegítendő lovas katona üget az emberek mellett, tényleg olyan érzésem van, mint egy Fradi meccs végén. Később kutyás őrök is masíroznak a sorok között, most már inkább egy nácis film jut az eszembe. A szitu egyáltalán nem vicces, tudtam, hogy India egy militarizált állam, de akkor sincs jó érzésem az éles fegyverektől. Közben lassan, de biztosan halad a sor, egy-egy pillanatra látom Izát is a távolban, a nők között. Infó nincs, a többi fehér turista is értetlenül forgolódik, – bízunk benne, hogy minden rendben lesz.
A fényképezőgépen és a palackos vízen kívül nincs nálunk semmi, a hátizsákot is le kellett adni már jóval korábban. Átmegyünk egy alapos motozáson, aztán öt perccel később mégegyen. Ezt nem hiszem el – én egy vicces határzáró showműsorra számítottam, nem pedig egy katonai tábor megalázó procedúráira. A második motozás után szétválasztják az indiaiakat és a turistákat. Akiről ránézésre nem egyértelmű az állampolgárság (külföldön élő indiaiak), azoknak igazolni kell magukat. Végül belépünk egy falak nélküli stadionszerűségbe, aminek közepén ott a Pakisztán – India rácsos kapu, a túloldalon pedig a stadion másik oldala, a pakisztáni szurkolótábor.
Kakasviadal
A rácsos kapu mellett rögtön a VIP szekció, utána pedig a turisták emelvénye. Az indiaiak csak jóval távolabb kapnak helyet, ők még annyit sem látnak, mint mi. Végre lenyugszanak a kedélyek, már ami a katonai zaklatásokat illeti. Ehelyett hangszórókból üvölt a zene, mindenféle indulók és ha jól sejtem, mert látni, hallani csak nagyon keveset lehet, a pakisztáni oldalon is valami hasonló történik. A rácsig vezető kb. 60 méteres úton nők és gyerekek rohangálnak kezükben bambuszra erősített indiai zászlóval. Dúlnak a nemzeti érzelmek, az arcokon széles mosoly, a zászló pedig lobog-lobog.
Izát kérdezem, vajon miért nem férfiak lengetik a zászlót? – Talán azért, mert az már nem játéknak, hanem hadüzenetnek számítana. Nem tudom, így van-e, de van benne logika.
Aztán az indulókat divatos popzenék váltják fel, az emelvényekről egyre többen szaladnak előre táncolni. Már van is egy közel száz fős csoportosulás, ők épp a Gettómilliomosból is ismert Jai Ho-ra izgulnak.
Végül elcsendesedik a zene, a mikrofonhoz lép egy konferanszié és barátian a helyére küldi a táncolókat. Előlépnek a díszes öltözékű katonák, a fejükön kakastaréjra emlékeztető legyezővel. A túloldalon valószínűleg ugyanez történik, csak az egyenruha színe más, illetve bajusz helyett szakáll díszíti az arcukat.
Agykár, Lütyő, Beléndek, Pacuha, Fityesz és Gabaj főtörzs
A konferanszié az első katona szája elé tartja a mikrofont, aki hosszas harci üvöltésbe kezd. Ez már a show. Az üvöltés egy levegővel történik és végtelennek tűnő ideig csak nyomja, csak nyomja. Mire kifogy a szusz, akkor rázendít a másik oldal.
Ezt még eljátsszák néhányszor, majd jön a Hülye Járások Minisztériuma. Sose hittem volna, hogy a elhíresült Monty Python jelenetnek bármi alapja is lehet, de itt kiderül, hogy honnan merítettek az angolok. Az indiai katonák kacifántos térdhajlításokkal bemelegítve a homlokukig lendítik a kinyújtott lábukat, majd ugyanezzel a lendülettel egyenként a lezárt kapuhoz járulnak. Bár innen nem látjuk, de semmi kétség, hogy a túloldalon a pakisztániak egy hasonlóan eszemet koreográfia alapján próbálnak meg túltenni rajtuk.
A pakisztáni oldal
Mindez eltart vagy húsz percig, végül megnyílik a kapu. A két oldal katonái egyenrangú kiskakasként üdvözlik egymást, egy kicsit még hergelik a másik oldalt, aztán a kapu két oldalán felhúzzák a zászlóikat. A zászlók kötele átlósan keresztezi egymást, így a zászlók is a kapu másik oldalán kerülnek a magasba. Végül zászlók vissza, teátrális kapuzárás, a katonák pedig cikornyás mozdulatokkal elvonulnak.
A határzárás valóban egy életre szóló élmény. Két ország, amely egykoron egy volt, mára már csak két eszme, amely nem tud megbékélni egymással. És egy közös játék, amely segít levezetni a feszültséget.
A katonai fenyegetések dacára, mindez kihagyhatatlan. Továbbra is fel nem foghatom, hogy egy olyan ország, amely Gandhit tartja atyjának és elsőszámú példaképének, hogyan éltetheti a hadsereget ekkora erővel.
Ha valaki Amritsarba jön, márpedig az Indiába látogató turisták többsége ezt nem hagyja ki, akkor a legelső amit megnéznek, az az Arany Templom. (De mi majd csak később.)
Számos szikh és nem szikh turista zarándokol ide, nem csoda, hogy a leggyakoribb mondat, amivel megszólítanak, az a „Hello Sir, Golden Temple?”. Ez lehet egy rikshaw utasra vadászó sofőrje, vagy egy narancssárga fejkendőt árusító helybéli, vagy bárki más, aki így akar kapcsolatot teremteni a gyanútlan turistával.
A klasszikus rikshaw-sok (lábbal hajtásos) millióan vannak és nem túl magas áron nagyon jó forgalmat bonyolítanak. Az autoriksaw-t itt is megtalálni, de itt kevésbé elterjedt mivel az Arany Templom közelébe már nem jöhetnek be a nagyobb motoros járművek.
Bár Amritsar a Szikh közösség székhelye, ettől ez még egy nagyon sokszínű város. Itt is vannak hinduk és mohamedánok, valamint a sok indiai és nem indiai turista is nagyban színesíti a várost. Fontos infó, hogy ez egy határ közeli terület, így már fel-felbukkannak az északi (tibeti) és a nyugati (pl.: afgán, arab) vonások.
Pandzsáb tartomány a szikh közösség gyűjtőhelye, a világba szétszóródott szikh közösség zarándokhelye pedig Amritsar. Ez egy nagyon érdekes és számomra nagyon szimpatikus vallási közösség. Valamikor a XV. században kiváltak a hindu közösségből, egyistenhitűek és mára tíz gurut fogadnak el vezetőnek. Nem fogadják el a kasztrendszert és elveik szerint bőrszíntől és születéstől függetlenül bárki lehet szikh, aki elfogadja a tanításokat. Eredendően harcos nép, a nagyon tradicionális követők ma is ott hordják a görbe tőrt az oldalukon. Sosem válnak meg tőle, még fürdés közben is megtalálják a módját, hogy a tőr ott maradjon a testükhöz rögzítve. A fejük betakarva, általában ott a jellegzetes turbán és az ápolt, hosszúra növesztett arcszőrzet.
Sokáig írhatnám még a jellemzőket, de ami megfogott bennük, az az egyenes tartásuk és a tiszta tekintetük. A férfiak egytől egyig mind nagyon férfiasak és öntudatosak. A megjelenésükből határozottság és béke árad. Igen-igen, ez az eredendően harcos nép láthatóan tudja, hogy hol a helye a világban és a belső béke messzire kisugárzik. Alapvetően nem egy rihi-röhi társaság, de sem a szikh férfiaktól, sem a szikh nőktől nem áll távol a mosoly. Meg lehet bennük bízni, – ha egy szikh a szavát adja, akkor az úgy is van.
Hajnal 5-kor befut a buszunk Amritsarba. A közel 12 órás utunk közel sem volt annyira megrázó, mint a legutóbbi Bikanerbe. Megkaptuk az egyetlen alsó alvós részt, közvetlenül a sofőrfülke mögött. Magamtól biztos nem választottam volna, de a fickó az utazási irodában elég meggyőző volt, ezért rábíztuk a választást. Azt mondta, elől jobb utazni, mert ott kevésbé ráz a busz. És tényleg!
Az alvós rész egyébként egy kétszemélyes koporsónak is beillett volna, kinyújtott lábbal fel is lehet benne ülni (ez az emeleti részeken már nem menne), de hosszában kb. a közepétől már csak a lábunk fér el.
Szerencsére 15 perc alatt megtaláljuk a kinézett szállást és felverjük a még alvó személyzetet. Később kiderül, hogy a Tourist Guest House is egy családi vállalkozás és a nagypapa az, aki ajtót nyit. Mutat egy szobát, mond egy árat: 350, mi meg rábólintunk és minden regisztráció meg egyéb nélkül maradhatunk a szobában. Gondolom, ő is megy vissza aludni.
A szállás barátságos, de eléggé lepattant, ahogy azt a Lonely Planet megjósolta. Gyorsan letussolunk, aztán folytattuk az alvást, amit a buszon félbehagytunk.
Kb. dél mire összeszedjük magunkat és kimerészkedünk a városba. A tűző nap miatt nem ez a legszerencsésebb napszak, de ez már mégsem a sivatag. Kinyomozzuk, hogy hogyan jutunk majd tovább Dharamsalaba, aztán eszünk egy jót az Arany Templom közelében.
Az vasútállomás környékén mindig nagy a nyüzsi
Punjabi Rasoi
A Punjabi Rasoi valóban egy remek étterem, talán az eddigi legjobb az utunk során. Az indiai konyhán belül előkelő helyet foglal el a punjabi fűszerezés, van is már egy jó pár élményünk korábbról. Többek közt a londoni Tayyabs étterem, ami pakisztáninak mondja magát, így sokáig nem is értettem, hogy akkor ez most pakisztáni vagy indiai. A magyarázat egyébként olyasmi, hogy az eredeti Pandzsáb tartomány átnyúlik a mai Pakisztán területére. A konyha pedig szerencsére nem ismeri a politikai határokat.
Iza eszik egy Butter Masala Dosat én pedig egy Paneer Butter Masalat sima Naannal. Iza átlagon felül elégedett, bár eddig egyik kajáldánkra sem panaszkodhatunk.
Ez a kép egy későbbi dosa-rendeléskor készült. A fotózás csak többedik nekifutásra sikerült, mivel mire észbe kaptunk már üresek voltak a tányérok.
India, Rádzsasztán, Bikaner, Hotel Marudhar Heritage
Kilencedik-tizedik nap 2012. február 25-26.
Az eddigi utunk Rádzsasztánban
Bikanerben a Junagarh erőd mellett tesz le a busz, ez az egyetlen biztos pontunk. A város még sötét és élettelen, csak néhány autorikshaw-s taxis próbál a nyakunkon lógni. Még világosság előtt megtaláljuk a Vinayak Guest House-t, fel is ébresztjük őket, de mint kiderül, teltházuk van.
Jitu, a házigazda szívesen fogad. Beinvitál, főz egy teát és felajánlja, hogy szabad szoba híján ingyen pár órára dőljünk le, amíg erőt merítünk másik szállást keresni.
Szerencsére fél órán belül már világos van, de nagyon jól esik a szíves vendéglátás és a további útbaigazítás. Autorikshaw-val a város másik felébe hajtunk, és magasan a kinézett ár fölött, de végül találunk szállást. A Hotel Marudharban az eddigi legnagyobb és legkényelmesebb szobánkat kapjuk. Hálásak vagyunk és alvós busz ide vagy oda, délután háromig alszunk.
Mire föltápászkodunk már lement a hőség, nyugodtan mászkálhatunk. Méreteit tekintve Bikaner nem egy nagy város, kb. egy óra alatt gyalog átszelhető. Kiderítjük, hogy nincs közvetlen vonat Amritsarba, az átszállás macerás, így befizetünk másnapra egy újabb alvós buszra. Csupán 12 órányi út.
Várótermi etűd a bikaneri vasútállomásról
Este visszamegyünk Jituhoz a Vinayakba és a teve szafariról érdeklődünk. Szeretnénk kimenni a sivatagba, 2-3 órát tevegelni, de a kínált tarifa nekünk drága. Bizony elszámoltuk magunkat, mivel Bikaner és a legnyugatibb Jaisalmer (ahová most nem megyünk) között jelentős különbség van. A Lonely Planet szerint Jaisalmerben torokátvágó harc dúl a turistákért, így az itteni ár tizedéért elvinnének bennünket tevegelni. De Bikaner nem egy tipikus turistahely, ráadásul a szafarihoz jeepet is kell bérelni, amivel kifelé a városból több mint 20 km-t kéne menni. Amit Jitu kínál, az nagyon is jó ár, de nekünk van még 6 hét az utazásból, tartani kell a költségvetést. Ha legközelebb erre járunk, akkor mindenképp hozzá jövünk.
Junagarh erőd
Van még egy napunk Bikanerben. Megnézzük az Junagarh erődöt, de bármennyire szép és pompázatos, Rádzsasztán kupolás palotáitól már kezd csömörünk lenni. Egy kicsit szégyellem is magam, hogy itt vagyunk és nem érdekel, – de mit csináljak, mennék már nagyon északra.
Az erőd WC-je – férfiaknak ingyenes, hölgyeknek 2 rúpia
Iza az erőd tövében
...és végül maga az erőd
Most itt ülök, illetve félig fekszem a Bikaner – Amritsar buszon, ölemben a netbook, éjfél múlt és megyünk végre északnak. Hurrá!
Túl vagyunk az első éjszakai buszozásunkon, reggel fél 6-ra érkezünk Bikanerbe. Kipróbáltuk az alvós buszt, és meg kell állapítsuk, ez bizony kemény volt. Ennyire girbegurba úton zötykölődni több, mint hat órán keresztül kemény dolog. Hátul, fent a dupla fekvőhelyünkön viszonylag védett helyünk van. Rettenetesen ráz, fény nincs, bár megvagyunk nélküle. A hátizsákjainknak már nincs hely sem a csomagtartóban sem a tetőn. Amint látható, a csomagoknak fenntartott helyeken egy agrár TSZ teljes gabonaszállítmánya utazik, – így a két nagy hátizsákot fel kell vigyük a fedélzetre. A dupla sleeper kettőnknek elég is lenne, de a plusz két zsákkal már sokkal izgalmasabb.
A mészárlás emlékére épült
Fiúk a térről: a Jallianwala Bagh mára a béke és nyugalom szigete
Ha azt mondanám, hogy a szikhizmus egy kicsit hasonlít a mohamedán valláshoz, azért talán felkoncolnának. De a gyakorlatlan és figyelmetlen szem könnyen összekeverheti őket, ahogy történt ez szeptember 11. után Amerikában, ahol több szikh vallásút inzultáltak, sőt később egy eszelős még híveket is gyilkolt egy wisconsini szikh templomban.
A pihenőnap meghozta eredményét, újult erővel megyünk az Arany Templomot megnézni. Hatkor kelünk és napkelte után röviddel már a templom bejáratánál vagyunk. Én bekötöm a fejem egy 10 rúpiás kendővel, Iza pedig hoz egy sajátot. A lábbelinket leadjuk megőrzésre, aztán a reggeli tömeggel együtt araszolunk a templom felé. A szikhek szent temploma egy tó közepén áll, körülötte pedig hófehér épületsor, ami már önmagában is megérné a látogatást. Belépni csak fedetlen, tiszta lábbal lehet. Átgyalogolunk a lábmosón, és egy rövid lépcsősor után a medence szélén találjuk magunkat.
Izával sorba állunk és bemegyünk a templomba. Kb. tíz perc amíg beérünk, – meglepődöm, mert bent ott a zenekar, nem is sejtettem, hogy a hatalmas teret betöltő szikh himnusz innen megy élőben. A hívek találnak bent szent írást, levehetik a polcokról és falnak dőlve vagy leheveredve átadják magukat az ima szövegének. Megy az adománygyűjtés, illetve a felszentelt étel osztása.
Agykár, Lütyő, Beléndek, Pacuha, Fityesz és Gabaj főtörzs
Békés harcosok
Ez a kép egy későbbi dosa-rendeléskor készült. A fotózás csak többedik nekifutásra sikerült, mivel mire észbe kaptunk már üresek voltak a tányérok.
Iza az erőd tövében
