India, Pandzsáb, Amritsar, Tourist Guest House
Tizenegyedik nap (4.) 2012. február 27.
Az Attari-Wagah határ
Mivel egy picit fáradtak vagyunk és az időnk is véges, ezért az Arany Templomot egyelőre hanyagoljuk. Van az annyira fontos, hogy ne kapkodjuk el.
Inkább bevállaljuk a Pakisztán – India határzáró ceremóniát. Próbálunk egy shared taxit fogni, vagyis egy olyat, amelyik több embert visz egyszerre, így a költség is több felé esik. Nem tudjuk, hogy fogjunk neki, de amint kilépünk az étteremből lecsap ránk egy turbános-tőrös taxisofőr. Jó árat ajánl és megállapodunk vele, hogy 3 óra előtt a sarkon találkozunk. A 200 rúpiás viteldíjból előre kéri a felét, amin egy picit meghökkenek. Aztán még jobban meghökkenek saját magamon, mert vita nélkül odaadom a pénzt a nyílt utcán. Indiában egy sose látott idegennek előre pénzt adni... De rájövök, hogy ebben neki is van némi kockázat, mivel ő sem tudhatja biztosan, hogy ott leszünk-e.
Az India – Pakisztán határzáró ceremónia a második olyan dolog, amit az Amritsarba látogató turista biztosan nem hagy ki. A nemzeti ünnepek kivételével minden napnyugtakor megrendezik – ez afféle játékos kakaskodás a két szomszédos állam között.
A taxink – ez esetben egy fedett jeep – kivisz bennünket 30 km-re a városból, el egészen az Attari határig. A jeepben a sofőrrel együtt 12-en ülünk, ez az ára az olcsó taxizásnak. A sofőr mellet ülnek még ketten, aztán mögötte öten, végül hátul keresztben vagyunk mi négyen. Ki lehet bírni.
A társaságból hárman egyben lakótársaink is, már találkoztunk velük, amikor délelőtt becsekkoltunk a szállóra. Teljesen véletlen, hogy ugyanaz a sofőr csapott le rájuk – még szerencse, hogy nem hiszek a véletlenekben. A három útitársból ketten ausztrálok (indiai gyökerekkel, csak hogy még cifrább legyen) és egy londoni angol srác, aki már régebben hozzájuk csapódott. A többiek indiai turisták.
A határ környéke poros és zajos, a teherautók mellett rikshaw-k és mindenféle árusok. Aztán jön a katonás-határőrös rész, ahol bedugul a tömeg. Sokan vagyunk, számításaim szerint több ezren – ennek a 99%-a indiai arc. A hangulat, akárcsak egy futballmeccsen, megy a lökdösődés, tülekedés és fel-felkurjantva hindi nyelven mindenféle jelszavak röpködnek. Semmi kétség: ezek Pakisztánt jöttek visszafoglalni.
Kb. fél óra kint a napon, mozdulni már nem lehet, a katonák végre megnyitják a sorompót. Ez még mindig nem a határ, csak az arra vezető út.
A tömeget egyszer csak elkezdik szortírozni, a nőknek külön sorba kell menni, kommunikáció nincs, a nyájszellem kezd eluralkodni. Sodródás a tömeggel, közben határőrök dirigálnak, angol instrukció szinte alig. Azt hittem, egy színpadi előadásra jöttünk, de a dolog egyre komolyabb. A bakancsos őrök a fegyvert egyáltalán nem dísznek tartják, komolyan szétszedik a tömeget és a férfiakat is vékony csíkba dirigálják. Ezt elősegítendő lovas katona üget az emberek mellett, tényleg olyan érzésem van, mint egy Fradi meccs végén. Később kutyás őrök is masíroznak a sorok között, most már inkább egy nácis film jut az eszembe. A szitu egyáltalán nem vicces, tudtam, hogy India egy militarizált állam, de akkor sincs jó érzésem az éles fegyverektől. Közben lassan, de biztosan halad a sor, egy-egy pillanatra látom Izát is a távolban, a nők között. Infó nincs, a többi fehér turista is értetlenül forgolódik, – bízunk benne, hogy minden rendben lesz.
A fényképezőgépen és a palackos vízen kívül nincs nálunk semmi, a hátizsákot is le kellett adni már jóval korábban. Átmegyünk egy alapos motozáson, aztán öt perccel később mégegyen. Ezt nem hiszem el – én egy vicces határzáró showműsorra számítottam, nem pedig egy katonai tábor megalázó procedúráira. A második motozás után szétválasztják az indiaiakat és a turistákat. Akiről ránézésre nem egyértelmű az állampolgárság (külföldön élő indiaiak), azoknak igazolni kell magukat. Végül belépünk egy falak nélküli stadionszerűségbe, aminek közepén ott a Pakisztán – India rácsos kapu, a túloldalon pedig a stadion másik oldala, a pakisztáni szurkolótábor.
Kakasviadal
A rácsos kapu mellett rögtön a VIP szekció, utána pedig a turisták emelvénye. Az indiaiak csak jóval távolabb kapnak helyet, ők még annyit sem látnak, mint mi. Végre lenyugszanak a kedélyek, már ami a katonai zaklatásokat illeti. Ehelyett hangszórókból üvölt a zene, mindenféle indulók és ha jól sejtem, mert látni, hallani csak nagyon keveset lehet, a pakisztáni oldalon is valami hasonló történik. A rácsig vezető kb. 60 méteres úton nők és gyerekek rohangálnak kezükben bambuszra erősített indiai zászlóval. Dúlnak a nemzeti érzelmek, az arcokon széles mosoly, a zászló pedig lobog-lobog.
Izát kérdezem, vajon miért nem férfiak lengetik a zászlót? – Talán azért, mert az már nem játéknak, hanem hadüzenetnek számítana. Nem tudom, így van-e, de van benne logika.
Aztán az indulókat divatos popzenék váltják fel, az emelvényekről egyre többen szaladnak előre táncolni. Már van is egy közel száz fős csoportosulás, ők épp a Gettómilliomosból is ismert Jai Ho-ra izgulnak.
Végül elcsendesedik a zene, a mikrofonhoz lép egy konferanszié és barátian a helyére küldi a táncolókat. Előlépnek a díszes öltözékű katonák, a fejükön kakastaréjra emlékeztető legyezővel. A túloldalon valószínűleg ugyanez történik, csak az egyenruha színe más, illetve bajusz helyett szakáll díszíti az arcukat.
Agykár, Lütyő, Beléndek, Pacuha, Fityesz és Gabaj főtörzs
A konferanszié az első katona szája elé tartja a mikrofont, aki hosszas harci üvöltésbe kezd. Ez már a show. Az üvöltés egy levegővel történik és végtelennek tűnő ideig csak nyomja, csak nyomja. Mire kifogy a szusz, akkor rázendít a másik oldal.
Ezt még eljátsszák néhányszor, majd jön a Hülye Járások Minisztériuma. Sose hittem volna, hogy a elhíresült Monty Python jelenetnek bármi alapja is lehet, de itt kiderül, hogy honnan merítettek az angolok. Az indiai katonák kacifántos térdhajlításokkal bemelegítve a homlokukig lendítik a kinyújtott lábukat, majd ugyanezzel a lendülettel egyenként a lezárt kapuhoz járulnak. Bár innen nem látjuk, de semmi kétség, hogy a túloldalon a pakisztániak egy hasonlóan eszemet koreográfia alapján próbálnak meg túltenni rajtuk.
A pakisztáni oldal
Mindez eltart vagy húsz percig, végül megnyílik a kapu. A két oldal katonái egyenrangú kiskakasként üdvözlik egymást, egy kicsit még hergelik a másik oldalt, aztán a kapu két oldalán felhúzzák a zászlóikat. A zászlók kötele átlósan keresztezi egymást, így a zászlók is a kapu másik oldalán kerülnek a magasba. Végül zászlók vissza, teátrális kapuzárás, a katonák pedig cikornyás mozdulatokkal elvonulnak.
A határzárás valóban egy életre szóló élmény. Két ország, amely egykoron egy volt, mára már csak két eszme, amely nem tud megbékélni egymással. És egy közös játék, amely segít levezetni a feszültséget.
A katonai fenyegetések dacára, mindez kihagyhatatlan. Továbbra is fel nem foghatom, hogy egy olyan ország, amely Gandhit tartja atyjának és elsőszámú példaképének, hogyan éltetheti a hadsereget ekkora erővel.
